Megőrizni vagy hozzáírni? – interjú Rabb Dániel műemlékvédelmi szakemberrel

A műemlékvédelem ma már messze nem csupán építészeti kérdés: egyszerre szól identitásról, közösségről és felelősségről. Mikor szabad „hozzáírni” a múlthoz, és mikor kell érintetlenül megőrizni? Erről beszélgettünk Rabb Dániellel, aki gyakorlati példákon keresztül mutatja meg, milyen szakmai és etikai dilemmák mentén születnek meg a döntések és miért van néha nagyobb értéke annak, ha egy szakember nemet mond.

Építőipari Magazin: Az épített örökség megőrzésénél sokszor szembekerül a hiteles rekonstrukció és a modern funkciók beillesztésének igénye. Hogyan lehet szakmailag és etikailag eldönteni, hogy mikor szabad „hozzáírni” egy épülethez, és mikor kell szigorúan a történeti állapothoz ragaszkodni?

Rabb Dániel: Valóban nehéz kérdés, és a válasz mindig az adott épületből indul ki. Először építéstörténeti kutatással és értékleltárral tisztázzuk, milyen korszakok és részletek hordoznak kiemelt értéket, ki a tulajdonos (állam, egyház, magánszemély, cég), mi a jelenlegi és a tervezett funkció. Ebből áll össze az a döntési keret, amelyben a beavatkozás arányosságát, megkülönböztethetőségét, reverzibilitását és anyag-, illetve szerkezethűségét vizsgáljuk.

„Hozzáírni” akkor szabad, ha a használat ezt elengedhetetlenné teszi (például akadálymentesítés, biztonság, üzemeltetés), és a kortárs elem alárendelt, egyértelműen felismerhető, visszabontható, továbbá nem vesz el az eredeti rétegek értékéből. Ahol viszont a történeti integritás ritka egysége vagy hiteles bizonyítékanyag áll rendelkezésre, ott a szigorú megőrzés az elsődleges: nem építünk vissza találgatásból, és nem „szépítjük ki” a múltat.

A szakmai etika része az is, hogy tudunk nemet mondani: ha egy igény az értékek rovására menne, a legkorrektebb döntés néha a visszalépés.

A kortárs beavatkozás csak akkor helyénvaló, ha arányos, megkülönböztethető, visszabontható és nem csökkenti az eredeti rétegekből visszafejthető történetiséget.

É.M.: A műemlékvédelem nemcsak építészeti, hanem társadalmi kérdés is: egy város közössége mennyire érzi magáénak az adott épületet vagy környezetet. Hogyan lehet bevonni a helyi lakosokat a döntéshozatalba úgy, hogy valóban értékteremtő párbeszéd alakuljon ki, és ne csak formális egyeztetés legyen?

R.D.: A bevonás akkor működik, ha korán kezdjük, és nemcsak véleményt kérünk, hanem szerepet is adunk. Nyílt kutatási napokkal, helytörténeti sétákkal, műhely- és iskolai programokkal, makettek és látványtervek közérthető bemutatásával a közösség érthető keretek között tud véleményt formálni. Fontosak a „kisebb győzelmek”: közösségi takarítás, kert- és kerítés rendbetétel, feliratok és történeti táblák közös kialakítása – ezek láthatóvá teszik, hogy az épület ügye közös. Átlátható kommunikációval el kell mondani a műszaki, pénzügyi és jogi korlátokat is; így a párbeszéd valós döntési helyzetekről szól, nem hamis elvárásokról. A siker kulcsa lehet partnerség létrehozása az adott önkormányzattal, egyházzal, civil szervezetekkel és helyi vállalkozókkal – amikor mindenki talál benne saját feladatot, a műemlék valóban közösségi értékké válik. Nem elég megkérdezni a lakosságot; szerepet kell adni nekik a történetben. Egy kis közösségben sokkal könnyebb ezeket megvalósítani, gondolok itt egy községi vagy településrészi közösségre.

É.M.: Gyakran hallani, hogy a műemlékvédelem lassú, bürokratikus folyamat. Ön szerint mennyire szükséges a szigorú szabályozás, és mennyire kellene rugalmasabbnak lennie a rendszernek ahhoz, hogy a gyakorlatban is hatékonyan tudjon működni?

R.D.:Az elmúlt időszak jogszabályi változása magával hozta azt, hogy a Minisztériummal kell egyeztetni oda kell megküldeni előzetes egyeztetésre a műemlékes dokumentációkat. Ez lassabb folyamatokat eredményez, mert az előzetes vizsgálatnak nincs megszabott határideje, mint egy engedélyezési folyamatnak. A hatósági oldallal a kollégákkal így szinte megszűnt az egyeztetés, a kommunikáció. Ennek ellenére mi ezt fontosnak tartjuk és megtesszük a legkisebb munka esetében is, hiszen ők jobban ismerik az adott műemléki épületeket, mint a Minisztérium feladattal megbízott kollégái. A munkánk sokkal hatékonyabbá tudna válni és a tulajdonosoknak, leendő tulajdonosoknak sokkal kényelmesebb lehetne, ha egy padláslétrához nem ugyanazt a mélységű dokumentációt kellene leadni, mint egy toronysisak rekonstrukcióhoz vagy homlokzat felújításához.

É.M.: A fenntarthatóság és az energiatakarékosság egyre hangsúlyosabb az építészetben. Hogyan lehet ezeket az elvárásokat összeegyeztetni egy műemlék hiteles megőrzésével? Tud mondani példát, ahol ez jól működött, illetve olyat, ahol komoly nehézségekbe ütközött?

R.D.: Véleményem szerint műemlék épületek esetében is lehet elérni változásokat, de például napelemek elhelyezése műemlék épületen nem túl szerencsés dolog. Ez a lehetőség az energiafogyasztás tekintetében is megvan az alacsonyenergia felhasználású eszközök révén, például a világítás tekintetében, de mindenképpen hasznos az épületek gépészeti rendszereinek felújítása/cseréje. Komoly vita tárgya, hogy lehet-e nyílászáró-cserét elvégezni. A mai korszerű, többrétegű üvegezésű ablaktáblák a korábbi egyrétegű üvegnél lényegesen nehezebbek így az egész ablak megváltozik, masszívabb vasalatok szükségesek megnövelt keresztmetszetek mellett a tokban és a szárnyban egyaránt, így a történeti ablakok elveszítik könnyed kialakításukat, de egy egészséges optimumra törekedve megoldhatóak ezek a problémák. Megtartó műemléki szemlélet esetén igen nehéz dolga van a szakértőnek, tervezőnek, tulajdonosnak. Pozitív példa Tamási római katolikus temploma, ahol a helyi termálhőt vezették be a templomba padlófűtést kialakítva így a diszkomfortból komfort lett, több szakma összefogásával és a kivitelezők magasfokú szaktudásával.

É.M.: Egy műemlék esetében gyakran felmerül a kérdés: kiért őrizzük meg? A turizmus számára, a helyi közösségnek, vagy „csak” a kulturális örökség részeként az utókornak? Ön szerint melyik szempontnak kellene a legnagyobb súlyt kapnia, amikor egy épület jövőjéről döntünk?

R.D.: Egy-egy műemléket magunk miatt kell, hogy megőrizzünk. Az identitásunk része, idejártak nagyszüleink és azok szülei, ha csak egy templomot nézünk. Istvánfi Gyula professzor szavaira emlékezve a falusi fő utcát is őrizzük meg. Nem skanzent kell elképzelni, de a karakter megőrzése nagyon is fontos. Nézzük meg Tolna vármegyében például Závod, vagy Baranya vármegyében Feked település képét, melyek máig őrizik az eredeti karakterüket. A kérdésre válaszolva, mindegyik harmadnak nagyon fontos, hogy megőrizzük a műemlékeket. A helyi közösségnek az identitása miatt, a turizmus bevételt generálhat, ami a fenntartásban fontos tényező, a kulturális örökség részeként pedig ismét az identitást hoznám vissza, hiszen nagyon is fontos tudnunk, hogy honnan indultunk ahhoz, hogy rájöhessünk, hova tartunk.

Kép forrása: Závod község hivatalos Facebook-oldala

É.M.: Az elmúlt években világszerte egyre több nagy horderejű rekonstrukció zajlik (Notre-Dame, berlini Schloss, budapesti Várnegyed). Ön hogyan látja: mennyire helyes irány a „teljes visszaépítés”, és mikor jobb az idő nyomait meghagyni, akár hiányokkal együtt is?

R.D.: A párizsi Notre -Dame egy igen érdekes példa, hiszen ott az építéskori technológiákat ötvözték a modern technológiával és a faanyag tekintetében is visszakeresték a régi erdőket, fa típusokat és így építették újjá a templomot. Olaszországban 10 éve nagyobb földrengés volt, ott is újjáépítették korszerű technológiával a megrongálódott épületeket. A MAPEI cég kiváló anyagaival dolgoztak, fejlesztettek, involváltak. Ez mind a műemlékvédelmet és az épületeket szolgálta. De jóval korábbi példa lehet a lebombázott Drezda vagy Berlin esete, amit az eredeti kövekből, téglákból építettek újra. A Várnegyed esetében igen megosztott a szakma és már nem is a régi anyagok használatával épülnek az épületek. A modernkori réteg is nagyon sokat hozzá tett a várnegyed mai arculatához. Ezzel vált, válik folyamatosan élő városi szövetté. Látunk Európában olyan példákat is, ahol nem visszaépítés, hanem visszafejthető kortárs kiegészítés történt.

É.M.: A műemlékvédelemben gyakran ütköznek különböző szakmák – építészek, régészek, restaurátorok, statikusok – elképzelései. Hogyan lehet biztosítani, hogy a végeredmény ne kompromisszumok sorozata, hanem valóban magas minőségű közös munka legyen?

R.D.: Édesapámmal dolgozom együtt, aki okleveles építőmérnök, így az én esetemben, vagyis a mi esetünkben ez nem kompromisszum, hanem inkább folyamatos egyeztetés. Igyekszünk minden esetben együtt ráhangolódni a közös munkára. Természetesen vannak olyan tervezések, ahol más kolléga az építésztervezők, de azokban az esetekben sem kompromisszumok sorozatáról kell beszélnünk, hanem folyamatos eszmecseréről, aminek a végén kialakul, hogy a tervezés milyen irányba indul, mi lesz a végleges állapot. Azonos elvek mentén biztosítható a magas minőség, úgyhogy az én olvasatomban a különböző szakmák nem ellentmondásba kerülnek, hanem sokkal inkább támogatják egymást.

É.M.: A digitalizáció új eszközöket adott a szakma kezébe: 3D szkennelés, BIM-modellek, virtuális rekonstrukciók. Ön szerint ezek mennyiben forradalmasítják a műemlékvédelmet, és mennyiben csupán kiegészítő eszközök? Lehet, hogy a jövőben a digitális megőrzés ugyanolyan fontos lesz, mint a fizikai konzerválás?

R.D.: Fontosnak tartom az új technológiák megjelenését. Sok esetben megkönnyítik a munkánkat és felhívják a figyelmünket olyan eltérésekre, amiket amúgy nem vettünk volna észre. Vagy egy másik példa, amikor már láttuk a problémát, de a hagyományos eszközeinkkel nem tudtunk volna pontos felmérést készíteni, ezért segítségül hívtunk egy kollégát, aki rendelkezik 3D szkennerrel. Ezzel az eszközzel pontosítottuk a felmérést, rávilágítottunk a problémára és más megoldást kerestünk annak kijavítására. A digitális megőrzés is fontossá vált, a dokumentálás egyik jó lehetőségének tartom, mindamellett, hogy a régi tervek, felmérések, fotók nagyon jó alapot adnak. A jövőben a digitális megőrzés kiegészítheti a fizikai felújítást. Sokszor még mindig abba a problémába ütközünk egy-egy műemlék esetében, hogy látjuk, hogy történtek beavatkozások, de van egy olyan 50-60 éves időszak, amelyről nincs információja a tulajdonosnak, márpedig a  pontos megértéshez ezekre is szükségünk lenne. Ilyenkor vagy eleve nem dokumentálták, hogy mi történt az épülettel, vagy  a dokumentáció „elveszett”.

É.M.: Pécs és más magyar városok esetében is gyakran felmerül, hogy a műemlékek hasznosítása nélkül nincs valódi megőrzés. Mennyire tartja kulcsfontosságúnak, hogy egy műemlék új funkciót kapjon? Tud olyan példát mondani, ahol a funkcióváltás valóban sikeressé tette a megőrzést?

R.D.: A műemlékek megőrzésében igen fontos, hogy azok élő épületté váljanak, így ideális esetben a legapróbb karbantartást is elvégzik. Egy régi épület fenntartására, felújítására komoly összegek kellenek, ezért fontos, hogy olyan funkció leljen benne otthonra, amiből finanszírozható a fenntartás. Budapesten a Károlyi-Csekonics-palota felújítása során egy működő egyetemi kampuszt hoztak létre, ezzel sikeressé tették a felújítást és a megőrzést.

Kép forrása: Károly-Csekonics-palota Facebook-oldala

É.M.: Egy szakember számára a legnehezebb döntések közé tartozhat, amikor egy műemlék állapota már annyira leromlott, hogy nem lehet mindent megmenteni. Hogyan lehet szakmailag és emberileg is feldolgozni, amikor bizonyos részeket visszavonhatatlanul el kell engedni?

R.D.: Személyes példám, kettő éve karácsony előtt 5 nappal egy templomhoz hívtak minket. Igazából mi voltunk az egyetlenek, akik december 19-én vállalták a feladatot. A templom tornya olyan mértékben megdőlt, hogy veszélyeztette a környező épületeket, ezért azonnali visszabontásra volt szükség. Szakmailag kihívás volt a probléma és a megoldás kitalálása is, úgy, hogy az épület közelébe akkor már senki sem mehetett. A szűk időkeret mellett is sokat gondolkoztunk a legjobb megoldás kitalálásán, és a megmaradt épületrészek konzerválásának lehetőségén. Emberileg mai napig nehéz feldolgozni, hogy két éve igazából az épület szempontjából nem történt előrelépés, akkor a döntést is nehezen hoztuk meg. Tevel-Kovácsiban felfedeztünk egy kis kápolnát, amelynek addigra már beomlott a teteje és bedőlt a szentélye, aztán egyszer csak lebontották. Igazán rossz látni, hogy mivé válhat egy egykor sok ember felajánlásából létrehozott  épület. Az előző kérdésre visszacsatolva, ilyenkor szóba jöhetne a funkcióváltás, és talán így menthetővé válnának ezek az épületek is.

É.M.: Magyarországon sokszor a források szűkössége és a szabályozás összetettsége határozza meg, hogy mi valósul meg egy projektből. Mit gondol, mit lehetne tenni a szakmai közösség részéről annak érdekében, hogy a döntéshozók jobban megértsék a műemlékvédelem valódi értékét és hosszú távú hasznát?

R.D.: Nem kérdőjelezném meg a döntéshozói oldal hozzáértését, megértését. Amire akarják, arra mindig van forrás. Inkább ennek elköltése az, amit úgy láthatunk, hogy nem 100%-ban az épületekre fordítanak. Ahogy már korábban is utaltam rá, jól megfogalmazott funkciók kellenének ahhoz, hogy hasznosuljon egy-egy projekt. Manapság nagyon fontos szempont, hogy milyen haszonnal járhat egy-egy épület felújítása. Sok esetben egy bizonyos időhatáron túl már nem fordítanak elegendő pénzt az épületek fenntartására.

É.M.: Mennyire tartja fontosnak, hogy a laikus közönség – akár diákok, akár turisták – számára láthatóvá váljon a műemlékvédelem folyamata, például nyitott munkaterületek, vezetett séták vagy interaktív bemutatók révén?

R.D.: Aki fogékony erre, megtalálja ennek a lehetőségét. Pécsett sok ilyen vezetett séta van változó korosztályi összetétellel. Ezek nagyban elősegítik a megőrzést és annak tudatosítását, hogy egy-egy műemlék az identitásunknak is fontos része.

É. M.: Milyen projekten vagy projekteken dolgozik jelenleg, amelyek különösen izgalmasak az Ön számára? Tudna mesélni arról, hogy ezek milyen kihívásokat rejtenek, és miért tartja őket szakmailag jelentősnek?

R.D.: Jelenleg egy több éve felhagyott kastélyépület fenntartásának biztosításán kezdtünk el dolgozni az új tulajdonossal. Nagyon izgalmas újra belelátni a lakóhelyem történelmébe. Emberi sorsok tárulnak fel, újabb és újabb párhuzamokra derül fény. Apró mozaikok jönnek elő, amelyekből összeáll a kastély építéstörténetének teljes képe. A szerkezeti változások is nyomon követhetők, amik szintén fontosak az épület későbbi kialakítása során. A megismerés elején vagyunk és nagyon izgalmas élmény végigkísérni a felújítás folyamatát.

É.M.: Végezetül: Ön szerint melyik az a műemlékvédelmi projekt, amellyel Magyarország leginkább példát mutathatna Európának, és miért?

R.D.: Az Opera felújítása véleményem szerint ékes példája a hazai szakemberek összefogásának, ami úgy valósult meg, hogy közben a régi építőmesterek munkáját is tiszteletben tartották, de megemlíteném a szinte romos állapotban lévő mohácsi vízimalom élővé tételét is, amelynek tervezésében szintén részt vettünk, de a tulajdonos példaértékű hozzáállása is szükséges volt az épület felújításához.

Kép és az interjú főképének forrása: Rabb Dániel Facebook-oldala

Tetszett a cikk? Oszd meg Facebookon!