„Kalapáccsal rajzolok” – Interjú Medgyesi Istvánnal, a Vasveréb Kézműves Műhely kovácsmesterével

A modern világban, ahol a gépi gyártás és a tömegtermelés uralja a piacot, különösen értékesek azok a mesterek, akik a kézi munka és a hagyományos technikák tiszteletét viszik tovább. A Szentesen működő Vasveréb Kézműves Műhely pontosan ilyen hely: itt nem futószalagon készülnek a tárgyak, hanem tűzön, kalapács alatt, emberi kéz alkotta formában.

A műhely kizárólag egyedi megrendelések alapján dolgozik, minden darab egy történetet hordoz – legyen az egy kovácsolt kapu, díszrács, bútorvasalat vagy akár egy modern motívumokkal ötvözött, időtálló vasdekoráció. A mester elkötelezetten vallja: a kézi kovácsolás nemcsak szakma, hanem szenvedély, művészet és hagyományőrzés egyben.

Az alábbi interjúban Medgyesi Istvánnal arról beszélgettünk, hogyan születnek ezek a munkák, mi inspirálja a tervezést, milyen kihívásokkal jár a klasszikus mesterség fenntartása, és milyen szerepe van a kézművességnek a mai világban.

Építőipari Magazin: A kézműves mesterségek közül talán az egyik legősibb a kovácsolás, ezért sokan el sem tudják képzelni, hogyan kezd el valaki kovácsmesterként dolgozni a 21. században, amikor minden digitalizált és gépesített. Hogyan indult el a Vasveréb Kézműves Műhely, és milyen út vezetett odáig, hogy ma hagyományos technológiával, kizárólag kézi munkával készítesz egyedi kovácsolt tárgyakat? Mesélj, kérlek a kezdetekről, az első szikrákról: mikor döntötted el, hogy ezt az ősi mesterséget választod hivatásodnak?

Pütti: Először is nagyon köszönöm az interjú megtisztelő lehetőségét, bemutatkozom: Medgyesi István vagyok, azaz Vasveréb Pütti, ahogy már huszon-sok éve itt a kovácstűzhely mellett elneveztek, és azóta rám ragadt a név. Hogy a kérdés első mondatára reagáljak: igen, a kovácsolás az egyik legrégibb mesterség, nagyjából 3500-3700 éves múltra tekint vissza. Mezopotámia északi részén, vagy Trapezuntban a chalubs (chalübs?) nép kezdte el a vaskovácsolási eljárást. Innen indult el a kovácsoltvas-művesség története, (ami a gyakorlati kivitelezés mellett még a szívem csücske).

Az első inspiráció a feleségemtől származott, neki tetszettek akkor a kovácsoltvas lakberendezési tárgyak, karnisvégek, gyertyatartók, polckonzolok, én pedig megpróbáltam elkészíteni. Rajzolni mindig szerettem, (meggyőződésem, hogy a rajz a kreativitás alapja) és az első ilyen tárgyú könyvem alapján elkezdtem a gyakorlati megvalósítást, (akkor még nem volt a mindenható Internet használata ilyen evidens) autodidakta módon, egy műhely-kezdeményben, a legalapvetőbb szerszámokkal, pár fogó, kalapács, még üllőként is csak egy kis síndarab funkcionált. Most is szoktam mondani, hogy kalapáccsal rajzolok. 

Ez volt a térdelőrajt, és nem vagyok megtorpanó típus, úgyhogy lassan felvettem a tempót.  

Építőipari Magazin: A kézi kovácsolás nemcsak technika, hanem filozófia is. Mi az, amit ez a fajta munka nyújt neked – akár a folyamatban, akár a végeredményben –, és mit veszítünk szerinted, ha kizárólag gépek alkotnak?

Pütti: Sőt. Elsősorban filozófiává válik, a mozdulatok és a technika magától értetődővé válása után. Direkt nem gépiessé válást mondok, az ugyanis magában hordozza az egysíkú, unalmas tartalmat, ez pedig (számomra) egyáltalán nem az, még akkor se, ha egy munkadarabhoz 2-300 darab ugyanolyan motívumot kell meghajlítani. Automatikussá válik a technika alkalmazása (a kézzel történő munkavégzés technikai lépéseire gondolok), de mindig minden egyes darab egyedi marad, még ha a szemlélő egyformának is látja egy sorozat-motívum esetén. (Ilyenkor ez a cél egyébként...) Úgy alkothatunk egyformát, hogy minden darab más, de rendezett, és időtálló vagy akár időtlen szépség. Egy nyersanyagból formát hozni létre ésszel és kézzel, ami akár ezer évig fennállhat: ez az örökkévalóság. Szerintem. Pontosan ezt veszíthetjük el a géppel készült kovácsolt elemek felhasználásával: az emberi kéz és agy, egyszóval a kreativitást, a hozzáadott érték által létrehozott pluszt, ami az örökérvényűséget jelenti. Félreértés ne essék: a géppel készült elemek felhasználásával készített tárgyak ugyanolyan kitűnően ellátják funkciójukat. De szemmel látható a különbség a kézzel vagy géppel készült kovácsolt tárgyak között. Nem megy senki a Tiritarka utcába megnézni az egyforma kerítéseket, viszont Barcelonában leesik az álla mindenkinek, amikor azokat a köztéri tárgyakat meglátja. Ebben nyilvánul meg az igazi különbség. 

Építőipari Magazin: A legtöbb ember valószínűleg nem is sejti, mennyi lépésből áll egy ilyen tárgy elkészítése – az ötlettől a kész munkáig. Hogyan zajlik nálad egy megrendelés? Mennyire szabad a kezed a tervezésnél, és hogyan születik meg egy teljesen egyedi kovácsolt alkotás a megrendelő ötletéből?

Pütti: A megrendelő általában határozott elképzelésekkel érkezik, én meg ezeket nem szeretem megcsinálni, ugyanis azok az ötletek egy általa látott kovácsoltvas alkotás alapján születnek. Én igyekszem ezeket az elvárásokat a saját elképzeléseim szerint kiegészíteni, módosítani. Ilyenkor készítünk néhány rajzot (kettőt, hármat), majd ennek alapján a kedves megrendelő dönt. Általában sikerül meggyőzni a kedves (leendő) ügyfelet arról, hogy legyen az ő korlátja, kapuja stb. más, legyen egyedi, ne olyan, amilyet látott már. Ha a terv elfogadásra kerül, szabad az út a megvalósításhoz. 

Építőipari Magazin: A kovácsolás sokak szemében iparosmunka, pedig a te munkáidban egyértelműen megjelenik a művészi látásmód. Számodra hol húzódik a határ mesterség és művészet között? Mennyire fontos számodra a vizuális megjelenés, a stílus, és hogyan alakítottad ki a saját kézjegyedet?

Pütti: Valóban a kovácsolás alapvetően iparosmunka, hiszen a kovácsok szerszámokat, mezőgazdasági eszközöket, funkcionárius szerelvényeket, tengelyeket, rudazatokat, stb... készítettek - sőt, engem is megkeresnek szerszámok élezésével, kikovácsolásával, nyújtásával. A kovácslás “díszítő” funkciója először valamikor a X-XI században jelent meg, mégpedig a kapuk sarokvasainak méretnövekedésével egyszerre (nagykapu, nagy sarokvas…). Ezeken jelentek meg a díszműkovácsolás első motívumai. A kivitelezés technikai, gyakorlati kizárólagossága esetén ez csak mesterség. Művészivé akkor válik a munka, amikor ezt a szemlélő művészetnek látja. Én nem tudom különválasztani, valahogy automatikusan teszek hozzá valamit, ami szerintem szép. Ha ezt az ügyfél, vagy csak aki ránéz, művészinek látja–megtisztelő. Egy festőművész hölgy ismerősöm egyszer azt mondta: ne legyen furcsa, ha művésznek tartanak. Az is egy ipar, csak elegánsabban nevezték el.  Van igaza. 

Építőipari Magazin: Van olyan típusú megrendelés vagy stílus, amit különösen szeretsz készíteni? Mi az, ami szakmailag és emberileg is feltölt a munkádban?

Pütti: A szívem csücske a szecesszió (vagy art nouveau, a legleg), a szabad szárnyalás, a szétfutó könnyed ívek, készíteni a legszebb. De megdöbbentő a francia, olasz reneszánsz és barokk kovácsoltvas-művesség pompája, és főleg az, hogy a korabeli mesterek közel sem rendelkeztek a modern kor ipari vívmányaival, ami jelentősen megkönnyíti a mai munkát.

A mai kor modern, karakteres, határozott vonalai ugyan újfajta látásmódot követelnek meg a kovácsoltvas alkotások eddigi finom hajtásai helyett (vagy mellett) de ugyanakkor a kivitelezéshez egy újfajta gondolkodásmód, és technikai tudás is szükséges. 

Egy feladat befejezése mindig feltölt szakmailag: az ügyfél elégedettsége, és a szemlélők, az egyszerű járókelők visszajelzései mindig inspirálnak a továbblépésre. 

Építőipari Magazin: Milyen típusú egyedi megrendelésekkel keresnek meg leggyakrabban?

Pütti: Elsősorban építészeti elemek készítése a feladat. Kerítések, kapuk, személybejárók, korlátok, erkélyrácsok… De belsőépítészeti elemek, lépcsőkorlátok, galériák készítésével főként. De lakberendezési tárgyak, pl. székek, asztalok, kandallószettek, kemenceajtók, függönykarnisok is előfordulnak a tisztelt megrendelők kívánságlistáján. Fenn már említettem, hogy van, aki szerszámok, főleg fúrók, vésők lehegyezésével, balták élezésével keres meg. A klasszikus kovács feladatokat éppúgy elvégzem, mint a díszműkovácsoló munkákat. 

Építőipari Magazin: Úgy gondolhatnánk, hogy az ilyen típusú kézművesség kiveszőfélben van – te viszont a saját munkáddal ennek az ellenkezőjét bizonyítod. Miként őrizhető meg a mesterség és mit jelent számodra a hagyományőrzés ebben a szakmában, és hogyan látod a mesterséged jövőjét a mai felgyorsult, digitális világban? Hogyan lehet vonzóvá tenni a fiatalabb generációk számára is?

Pütti: Ez nem a jövő sikerágazata. Minden addig működik, amíg a művelői bizonyos életminőséget tudnak belőle produkálni maguknak és azoknak, akiket eltartanak. De ez sem működik már így, ebben a formában sokáig. A géppel készült kovácsolt elemek, tárgyak, olcsóbban átveszik a helyét a kézimunkának, és bizony, az igény is csökkenni látszik. Az új generáció, mint vásárlóerő, vagy akár a “piac”, már kevésbé fogékony a kézműipari termékekre. Ez a mesterség most még valamelyest működik, vannak fiatalok, akiket érdekel. Vannak, akiknek tetszik, csinálják, próbálják, de sokan a romantikája, a kisugárzása miatt. Életpályának, hivatásnak választani –kevesen fogják. És őszintén: megértem őket. Reggeltől estig az üllő mellett, szénport és füstöt nyelni, vagy kényelmesen egy számítógép mögött -jelentősen magasabb anyagi megbecsülésért. Nem kérdés.   

Hagyományőrzés? Minden mozdulata. Nincs más mód egy kovácstechnikai eljárásnak, csak ahogy a fizikai törvényszerűség előírja. Lehet a neve akár hagyomány is…. Most tervezek berendezni egy régi , tradicionális műhely-sarkot, nagy bőrfújtatóval, réges-régi és nagy fogókkal, és két érdekes tábori kohóval, az lesz majd szabadon látogatható, a tervek szerint. A szerszámok ugyanazok, mint száz éve, vagy két-háromszáz éve voltak, kivéve az elektronikus kéziszerszámokat.  

Én személy szerint úgy próbálom népszerűsíteni ezt a mesterséget, vagy tevékenységet, vagy akár művészeti ágat (nem kívánt törlendő), hogy szakkört szerveztem, havi egy foglalkozáson igyekszem mentorálni azokat, akik ezt megpróbálnák. Szerencsére a dolog működik már harmadik éve, megtisztelnek rendszeres látogatók, és újabbak is jönnek. Sőt, néhány hölgy is tiszteletét tette nálam, és keményen helytálltak, pedig ez nem egy kimondottan női munka. 

Workshop

Építőipari Magazin: Dolgoztál már együtt történelmi, hagyományőrző projekten, vagy volt olyan megrendelésed, amely kifejezetten múltidéző jellegű volt? Az ilyen munkáknál nemcsak technikai, hanem történelmi tudásra is szükség van. Volt ilyen élményed?

Pütti: Ért a megtiszteltetés, hogy műemlékvédelmi munkákat is végezhettem. Szeged belvárosában több műemlék épület kovácsoltvas munkáit restauráltunk, illetve rekonstruálhattunk a kovácsoltvas elemeket. Budapesten egy komoly műemlékvédelmi rekonstrukciós munkánk volt, itt több, mint 330 folyóméter korlátot kellett megújítani.  Itthon, Szentesen a Petőfi szálló felújításakor ért a megtiszteltetés, hogy a kovácsoltvas elemeket (utcai falikarok, mennyezeti lámpa, illetve a kerítést és a nagykaput a színház felőli részen is mi készíthettük, illetve a tetőn lévő feliratot is mi restaurálhattuk. Ebben külön érdekesség az, hogy 1896-után mi nyúlhattunk hozzá először. Ez az egyik legfontosabb munkánk. Viszont a “zászlóshajó”, vagy az eddigi legnagyobb név a szegedi Dóm, illetve az azt körülvevő kerítés, és az altemplom kriptájában végzett munkálatok sora. Mi restauráltuk a megrongálódott kerítést, illetve pótoltuk a hiányzó részeket. Az altemplomban az építőipari munkák utáni méretpontosító, restaurációs, és javító munkákat végezhettük.

A beszélgetésünk elején említettem, hogy a kovácsolás története is az egyik kedvencem, sokat olvastam, tanultam a különböző művészeti irányzatok kovácsoltvas motívumvilágáról.

Ilyen ismeretanyag hiányában nem hiszem, hogy hitelesen lehetne műemlékvédemi munkákat végezni.  

Építőipari Magazin: Régóta ismerjük egymást, tudom, hogy te is a rock és a metal zene rajongója vagy. A kovácsolás és a rockzene között elsőre talán nem nyilvánvaló a kapcsolat, de mindkettő nyers, szenvedélyes és erőt sugárzó műfaj. Te hogyan éled meg a kovácsmesterséget zeneileg – megjelenik-e valahogy a rock vagy metal szellemisége a munkáidban? Milyen zenéket hallgatsz munka közben?

Pütti: Az első mozdulat, mikor reggel kimegyek a műhelybe: zene bekapcsol. Mikor rendezvényeken kovácsolok, mindig viszem a zenegépet, és szól a rock’n’roll. Határozott ritmusra épül mindkét tevékenység. Nem lehet másként megélni, nincs más lehetőség, csak a ritmus. Hangosan, keményen, határozottan: mindkét műfaj ilyen. És ami még azonos: mindkettő objektív.  Nincs mellékzönge. Mindkettő határozott kifejezési mód:, akár finoman pengetik a húrt, vagy keményen szól a dob, akár kiskalapáccsal ütsz lágyat, vagy a háromkilóssal keményet – nincs mellébeszélés. Rock nélkül is kovácsolni…de még nem próbáltam……és nem is fogom. Old school rock’n’roll szól általában, Metallica, AC/DC, Zeppelin, Judas Priest, Megadeth, Ozzy… De a ritmusos régebbi discozene is jöhet, ilyenkor hangosan énekelem, amit tudok, és táncolok az üllő körül, mert szép az élet…

Építőipari Magazin: A kívülálló gyakran csak a kész alkotást látja. De hogyan néz ki egy valódi kovácsmester napja, ahol a tűz, a kalapács és az izzadt munka kéz a kézben jár a kreatív gondolkodással?

Pütti: Reggel általában műhely. Ha nem, akkor anyagbeszerzés, vagy papírmunka, tervezés.. (Közben bosszankodás, mert meg vagyok verve fokozott szociális és társadalmi érdeklődéssel, szóval híreket olvasok, bár ne tenném…) Tehát: műhely. Tűzgyújtás vagy szerkezet-előkészítés, és folyamatos gondolkodás, és gondolat-megvalósítás. Mikor beléptem a pécsi Kreatív klaszterbe, ugyanezt kérdezték, és azt tudom mondani, amit akkor: tulajdonképpen egész nap kalapálok. Hozzáadok, összerakom, megcsinálom, –próbálok megvalósítani.

Építőipari Magazin: Mik a hosszabb távú terveid a Vasveréb Műhellyel kapcsolatban? Vannak új irányok, ötletek, amiket szeretnél kipróbálni – vagy épp ellenkezőleg: a hagyományos formák még bőven adnak felfedeznivalót számodra?

Pütti: Ó, tervek mindig vannak, most is dolgozom az egyiken, ez már a megvalósítás küszöbén van, egy-két hónapon belül telikürtölöm vele a világhálót. Aztán ennek a tervnek a folyományaként van egy újabb elképzelés, és emellett újabb és természetesen ezt is kiegészítve lépni szeretnék tovább……De közben folyamatosan szeretnék dolgozni. Újabbat, és folytatni a régebbit. 

Megállni soha, csak néha lassabban menni–szerintem ez a haladás lényege. 

Építőipari Magazin: Köszönjük az interjút!

Pütti: Köszönöm a lehetőséget!

Elérhetőségek: Honlap, Facebook

Email: vasvereb@gmail.com, vasvereb@vasvereb.com

Tel.: +30-853-6731

Fotók forrása: Nyári Erika, Medgyesi István, Tofi fotó

Tetszett a cikk? Oszd meg Facebookon!