Hőtechnikai számítás a gyakorlatban: hol csúszik el leggyakrabban a tervezés és a valóság?

A hőtechnikai számítás papíron gyakran gyönyörű: szép U-értékek, ideális rétegrendek, pontos vastagságok... A valóságban viszont sokszor már az első fűtési szezonban kiderül, hogy valami nem stimmel. Hideg falak, huzatérzet, penészes sarkok vagy éppen indokolatlanul magas fűtésszámlák jelzik, hogy a számítás és a gyakorlat között bizony elveszett valami. De hol csúszik el leggyakrabban a történet? Most megmutatjuk.

Az egyik legtipikusabb hiba, hogy a számítás ideális körülményekkel dolgozik, egy épület azonban sosem „laboratóriumi állapotban” működik. A hőtechnikai méretezés általában homogén szerkezetekkel számol, a valódi működés viszont tele van megszakításokkal az áthidalók, az erkélylemezek, a pillérek és a szerkezeti csomópontok miatt, amelyek mind-mind hőhidakat hoznak létre, és ezek a számításban vagy egyáltalán nem, vagy csak erősen leegyszerűsítve jelennek meg. A végeredmény: papíron megfelelő fal, a gyakorlatban azonban hideg foltokkal és páralecsapódással találkozol.

Kép forrása: CorkSol UK

Gyakran okoz csúszást az is, amikor a tervezés során azt feltételezik, hogy minden réteg pontosan úgy készül el, ahogy a terven szerepel. A gyakorlatban viszont néhány centiméter eltérés a szigetelés vastagságában, egy rosszul ragasztott tábla, pár hézagos illesztés vagy a megszakított folytonosság már komoly hőveszteséget okozhat. A hőtechnikai számítás nem tud mit kezdeni azzal, ha a kivitelezés csak „majdnem olyan” lett, mint, ami a tervekben szerepelt.

Sok félreértés származik abból is, hogy a számítás egy adott használati módra készül, a lakók viszont teljesen máshogy élnek az épületben. A tervezés jellemzően átlagos belső hőmérséklettel, meghatározott páraterheléssel és szabályos szellőzéssel számol, a gyakorlatban azonban előfordul, hogy valaki magasabb hőmérsékletet szeret, ritkán szellőztet, sok párát termel vagy folyamatosan bukóra nyitva hagyja az ablakot. Ilyenkor a legprecízebb hőtechnikai számítás sem fogja hozni a várt komfortot.

Kép forrása: Emefka

Tipikus tervezési csapda az is, amikor a fókusz kizárólag az U-értékekre kerül, az egész épület működése pedig háttérbe szorul. Egy jó hőtechnikai megoldás nem önmagában egy falról vagy tetőről szól, hanem a szerkezetek együttműködéséről. Hiába kiváló a fal hőátbocsátása, ha a nyílászárók beépítése hibás, a födém szigetelése hiányos, vagy a légzárás nem megfelelő. A számítás egy-egy szerkezetre koncentrál, a komfortérzet viszont az egész ház „összhangján” múlik.

Nem ritka az sem, hogy a tervezés során korszerű anyagokkal számolnak, de a kivitelezésnél kompromisszumok születnek. Olcsóbb alternatívák, más típusú szigetelőanyagok, eltérő rétegrendek kerülnek be, miközben a hőtechnikai számítást már nem frissítik. Ilyenkor a papíron szereplő értékek egyszerűen nem érvényesek többé, a problémák pedig csak utólag, használat közben jelentkeznek.

Kép forrása: Sur-Seal

A legnagyobb különbség a tervezés és a valóság között mégis ott van, hogy a hőtechnikai számítás statikus, az épület viszont „él”. Változik a külső hőmérséklet, a napsugárzás, a belső hőtermelés, a szellőzési szokások. Egy jó terv ezt figyelembe veszi, de csodát nem tud tenni, ha a megvalósítás vagy a használat eltér az alapfeltevésektől.

A tanulság egyszerű, mégis sokszor elfelejtjük: a hőtechnikai számítás nem cél, hanem eszköz, amely akkor működik jól, ha reális feltételezésekre épül, részleteiben is kidolgozott és a kivitelezés, valamint a használat összhangban van vele. Ha ez a lánc bármelyik ponton megszakad, a valóság könnyen felülírhatja a számokat.

Tetszett a cikk? Oszd meg Facebookon!